Kárpátia - Magyar ének | Текст песни

• Тексты песен
• Kárpátia
• Magyar ének

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe,
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, oly jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép Hazámat?
Hová süllyedtél pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved -,
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végképp meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád, s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem, miért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának,
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad,
S megváltót, latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva, ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása,
- Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, - élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbül, a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl, most szent vetéseinkben
idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon,
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön, és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán,
És belesírom minden ősi rögbe,
El innen rablók, - ez az én Hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép Hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!